Josef Mengele, akit sokan a halál angyalaként azonosítanak, az auschwitzi haláltáborokban folytatott embertelen kísérleteivel vált hírhedté. A náci orvost – ellentétben Adolf Eichmann-nal – nem sikerült Izraelben bíróság elé állítani, így ő kihasználva az argentin rejtekeit, bujdosással töltötte élete hátralévő részét.

Gyurkovics Tamás Mengele bőröndje – Josef M. két halála című könyvéből készült színpadi monodráma, melyben a főszereplőt Perjés János, a Spirit Színház igazgatója alakítja. A könyv különlegessége, hogy egy tényekre és a fennmaradt adatokra alapuló egyes szám első személyben elmesélt történet mellett az író eljátszott annak gondolatával, vajon hogy zajlott volna Mengele pere az Izraeli bíróság előtt.

Perjés Jánossal, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című előadás főszereplőjével beszélgettünk.

Színészként nagy feladat, hogy az alakított karakterrel a lehető legjobban azonosulni tudjon. Milyen érzés egy olyan ember bőrébe bújni, aki az auschwitzi táborokban emberek tucatjainak haláláért felelős?

Azt gondolom, hogy ez is egy sors. Az a feladatom, hogy ennek az életnek az indítékait, vagy valahol az igazságát megkeressem. Ha a Mengele szerinti igaz életet élem, és meg tudom mutatni az indítékokat a szöveg mögött a nézőknek, akkor – ha el nem is fogadható, de megérthető minden cselekedet.

A megértés persze nem azt jelenti, hogy ezekre az emberiség ellen elkövetett tettekre magyarázatot tudna adni. Josef Mengele parancsára mintegy négyszázezer foglyot gázosítottak el, többségük magyar zsidó volt. Bujdosása alatt gyakorolt Ön szerint bármiféle önreflexiót?

A könyv szerint az az Ő nagy tragédiája hogy egy el nem ismertségben töltötte el a hátralevő éveket. Amit ő felépített és megteremtett, azt, amit ő tudományos munkaként a világ elé akart tárni, mint jövendőbeli hasznot, nem ismerték el. Neki nem a száműzetés volt a rossz, hanem azzal együtt élni, hogy egy el nem ismert „zseni” – legalábbis a saját olvasatában.

Legtöbbünknek van egy belső gátja. Egy hang, amit talán gyermekkorunkban tápláltak belénk. Egy erkölcsi és morális határ, amit már nem lépünk át. Mengelénél ez a hang évtizedekig néma volt?

Az ilyen fajta karaktereknek szerintem nincsen belső hangja. Ezek olyan jellemvonások, meg olyan fajta szocializáció, amikor a fejlődés során kimarad bármilyen morális feltétel, határ vagy gát elsajátítása. Én magam úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy –talan, tehát moráltalan, vagy erkölcstelen – egészen egyszerűen nincs birtokában annak a képességnek, hogy ezt megítélje.

Az, ami ennél még sokkal rettenetesebb, hogy még egy ilyen erkölcsi gátakkal nem rendelkező embernek is van lehetősége, hogy saját elképzeléseit megvalósítsa. Úgy vélem, hogy most is vannak közöttünk potenciális Mengelék, akiket ha szabadon engedne a környezete, vagy egy olyan státuszba kerülne, ahol megengedhet magának bizonyos dolgokat, bármikor megismétlődhet akár az is, mint amivel esetünkben foglalkozunk.

Egyre inkább azt látjuk, hogy az emberek nem törődnek egymással, a kapcsolatok kiüresednek, és élő példát láthatunk arra is, hogy még mindig vannak diktátorok, gyilkosok, belső gáttal nem rendelkezők olyan pozícióban, ahonnan emberek millióinak életét befolyásolhatják. Hogyan kéne érvényesítenie a társadalomnak az erre irányuló felelősségét?

Most abszolút ember embernek farkasa. Sajnos manapság nem egymás segítése, sokkal inkább még mélyebbre taszítása a jellemző. Ha nekem nem jó, másnak se legyen az – ez szerintem mindig olyan kivetítés, amikor az ember a saját maga keserűségeit próbálja meg valahogy ellensúlyozni azzal, hogy másnak se legyen jó.

Azt gondolom, hogy a gyermekkori környezet, a szocializáció a felelős azért, hogy a későbbiekben az ember mit enged meg magának. Ha a családban szeretetben, erkölcsi alapokkal nevelik a gyerekeket, akkor az felnőtté válva talán kisebb eséllyel követ el olyat, amit a társadalom erkölcsi normája kivetne magából.

Hogy meddig tágítható egy torz lelkű embernek a cselekvőképessége, vagy az eszköztára, az mindig egyéni kérdés. Mengele nem hiszem, hogy bármikor is önreflexiót gyakorolt volna. Amit lehetett azt megtette, és szépen lassan ment tovább. Egy adott küldetéstudat miatt volt bármire is hajlandó. Elhitte magáról, hogy bármit megtehet. És meg is tette.